Megtört ölelések
Az imént néztem meg a filmet.
Nem tudom van-e meghatóbb egy vak filmrendezőnél, aki vakon, 14 év után, de befejezi a filmet.
Beethoven tragédiája is olyan, mint egy rendező látásának elveszítése. És a dicsőségük munkájuk ezentúli minősége, így válnak művészből hőssé. Imádom az ilyen sztorit, mint Kundera bukott értelmiségiei. Őket is imádom, mert a sorsukat megváltoztatja egy tragédia és utána képesek élni, és ez a megmagyarázhatatlan életerőről szól. Olyasmi, ami sok emberből kihal, pedig minden adott. Mint a szív maga, ahol adott a váz, és a tartalom, mégis az élet az ami műkötteti. Hiába a potenciális erő, ha nem működik az éteri erő az emberben.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: filmdráma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: filmdráma. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. október 17., vasárnap
2010. április 24., szombat
Gran Torino
Gran Torino
Egy szívmelengető film, visszafogottan erőszakos és mókás.
Clint Eastwood lenyűgözően tud érzelmeket közvetíteni és megszorongatni a néző lelkivilágát. Olyan hatást gyakorol, hatásvadász érzet nélkül, amire mások aligha képesek.
A Gran Torinóban azt találtam roppant egyedinek és élvezetesnek, hogy roppant könnyedséggel mutatott be súlyos emberi történeteket.
Clint Eastwood karaktere egy házsártos öregember, háborús emlékeket őrizget, jobban ismeri a halált, mint az életet és olyan imádni való... Tényleg az, imádnivaló ez a ridegség, mert tudjuk, hogy melegszívet takar. És mintha csak én ismerném azt az oldalát, amit mindenki keres a másikban...
Rám hatott.
És az az autó... Te drága gran torino...
Egy szívmelengető film, visszafogottan erőszakos és mókás.
Clint Eastwood lenyűgözően tud érzelmeket közvetíteni és megszorongatni a néző lelkivilágát. Olyan hatást gyakorol, hatásvadász érzet nélkül, amire mások aligha képesek.
A Gran Torinóban azt találtam roppant egyedinek és élvezetesnek, hogy roppant könnyedséggel mutatott be súlyos emberi történeteket.
Clint Eastwood karaktere egy házsártos öregember, háborús emlékeket őrizget, jobban ismeri a halált, mint az életet és olyan imádni való... Tényleg az, imádnivaló ez a ridegség, mert tudjuk, hogy melegszívet takar. És mintha csak én ismerném azt az oldalát, amit mindenki keres a másikban...
Rám hatott.
És az az autó... Te drága gran torino...
2010. március 14., vasárnap
Holt költők társasága
Most néztem meg a Holt költők társaságát. (SPOILER!!!-t is írok)
Neil Perry (Robert Sean Leonard, aki egyébként a Doktor House-ban is játszik) az elit iskolában tanuló diák, rájön, hogy színész akar lenni. Apja szigorától félve, titkon vállal szerepet egy darabban.
Jó abban amit csinál, jó tanuló, jó színész, jó barát és remek vezető egyéniség. De apja irányító kényszere és szigora alól nem tud kiutat találni. Közben az új tanára arra buzdítja a diákokat, hogy éljenek érzéssel és egyedien "Carpe Diem!".
Mindezt egy olyan intézetben, ahol a hagyomány, a szigor és fegyelem mellett nincs helye populáris zenének, lányoknak, szabadságnak.
Neil kibontakozása a színpadon hamar véget ér, mikor a függönyt lehúzzák. Apja magával ragadja és otthon közlik vele, hogy másik iskolába helyezik és utána a Harvard egyetemre fog járni, hiszen orvos lesz belőle...
Sokan boldogan élik az életüket, át gördülve a mindennapokon és csak szeretnék tudni, hogy mit is akarnak igazán.
És vannak a mások, akik tudják, hogy mit akarnak, és szeretnének tenni érte, de nem hagyják nekik. Meg amúgy vannak azok a szerencsések akik elérik amit akarnak, hurrá...
De Neil a társadalmi elvárások és szülői jóakarat áldozatául esve, tovább élheti az apja életét. Azt az üres, egyenes utat kellene járnia, amit az apja szeretett volna. És akkor bumm öngyilkos lesz.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni semmit ebben a történetben. Minden történést valami hatalmas irányító erő mozgat, ami a fiatal tanulókon csattan.
Az élet néha olyan nehéz, hogy a legjobb megoldásnak az tűnik, hogy roppant egyszerűséggel lehibernáljuk érzelmeinket és az elvárásokra koncentrálunk.
De mivel jár az, ha kizárjuk saját magunkat az élet körforgásából?
Hiszen az egyetlen halálunkig tartó kapcsolat a saját magunkkal való kapcsolat és ha ez megromlik, vagy elenyész a megfelelés utáni törekvés közben, akkor az egész mit sem ér.
Neil Perry (Robert Sean Leonard, aki egyébként a Doktor House-ban is játszik) az elit iskolában tanuló diák, rájön, hogy színész akar lenni. Apja szigorától félve, titkon vállal szerepet egy darabban.
Jó abban amit csinál, jó tanuló, jó színész, jó barát és remek vezető egyéniség. De apja irányító kényszere és szigora alól nem tud kiutat találni. Közben az új tanára arra buzdítja a diákokat, hogy éljenek érzéssel és egyedien "Carpe Diem!".
Mindezt egy olyan intézetben, ahol a hagyomány, a szigor és fegyelem mellett nincs helye populáris zenének, lányoknak, szabadságnak.
Neil kibontakozása a színpadon hamar véget ér, mikor a függönyt lehúzzák. Apja magával ragadja és otthon közlik vele, hogy másik iskolába helyezik és utána a Harvard egyetemre fog járni, hiszen orvos lesz belőle...
Sokan boldogan élik az életüket, át gördülve a mindennapokon és csak szeretnék tudni, hogy mit is akarnak igazán.
És vannak a mások, akik tudják, hogy mit akarnak, és szeretnének tenni érte, de nem hagyják nekik. Meg amúgy vannak azok a szerencsések akik elérik amit akarnak, hurrá...
De Neil a társadalmi elvárások és szülői jóakarat áldozatául esve, tovább élheti az apja életét. Azt az üres, egyenes utat kellene járnia, amit az apja szeretett volna. És akkor bumm öngyilkos lesz.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni semmit ebben a történetben. Minden történést valami hatalmas irányító erő mozgat, ami a fiatal tanulókon csattan.
Az élet néha olyan nehéz, hogy a legjobb megoldásnak az tűnik, hogy roppant egyszerűséggel lehibernáljuk érzelmeinket és az elvárásokra koncentrálunk.
De mivel jár az, ha kizárjuk saját magunkat az élet körforgásából?
Hiszen az egyetlen halálunkig tartó kapcsolat a saját magunkkal való kapcsolat és ha ez megromlik, vagy elenyész a megfelelés utáni törekvés közben, akkor az egész mit sem ér.
